November elseje az emlékezés és a csend ideje. Ezen a napon látogatnak el legtöbben a temetőkbe, mécsest gyújtanak, virágot, koszorút visznek elhunyt szeretteik sírjára. A gyász folyamata egyéni, az emlékezés pedig lehet szép, sőt! Az egyik legszebb dolog, amit tehetünk, az, ha életben tartjuk szeretteink emlékét.
illusztráció: Pexels
A búcsúzás természetes, ugyanakkor nehéz része az életnek. A gyász idején -különösen ezen a napon – engedjük meg magunknak az érzéseket – a szomorúságot, a haragot, a hiányt, sőt, akár a dühöt is, mert ezek mind-mind a gyászmunka részei és az elfogadáshoz vezető út állomásai. Pszichológusok szerint lelki egészségünk megőrzése sosem az elfojtásban rejlik!
Érdemes ilyenkor nemcsak a veszteségre, hanem az élet ajándékaira fókuszálni. Egy közös séta a mécsesek fényében úszó temetőben, egy csendes beszélgetés a családdal segíthet békére lelni és újra érezni azt a szeretetet, amelyet az elhunyt családtagjainktól kaptunk. Az emlékek ilyenkor különösen élővé válnak, és kicsit közelebb visznek azokhoz, akik már csak a szívünkben élnek. Ha pedig úgy érezzük, hogy képtelenek vagyunk ellátogatni egy sírkertbe, gyújtsunk egy mécsest az otthonunkban – hiszen az emlékezés módja mindenkinél más lehet. Legyünk megértőek másokkal és önmagunkkal is!
Mindenszentek ünnepe, a mécsesek fénye, a krizantémbokrok színei nemcsak az emlékezést jelképezik, hanem a lélek fényét is: azt, hogy a szeretet és a kapcsolat nem múlik el a halállal, csak más formában él tovább.
E naphoz kapcsolódva olvassák el Szabó Magda (Debrecen, 1917. október 5. – Kerepes, 2007. november 19.), Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas magyar író, költő, műfordító egyik versét, amely finom érzékenységgel szól az elengedésről, a búcsúzásról, az emlékek megtartó erejéről. E költemény különös békével szól a halálról, nem félelemmel, hanem megértéssel. A lírai hang mintha a túlvilág derűjéből szólna az élőkhöz, hogy vigaszt nyújtson. „Ne sirass!” – mondja, s ezzel a fájdalmat egyfajta megnyugvássá alakítja.
Népszerű
