„A házassági szövetségben nem „én” és „te” van, hanem „mi” vagyunk”

Több mint két évtizede Angliából indult el a Házasság hete kezdeményezés, amely Valentin-nap környékén minden évben egy hétig a házasság és a család fontosságára kívánja irányítani a figyelmet. Hazánkban az országos eseménysorozatot 2008 óta rendezik meg a keresztény egyházak és civil szervezetek széles körű összefogásával. Az országos rendezvénysorozat célja, hogy felhívja a figyelmet a házasság értékeire és fontosságára, valamint segítséget nyújtson a házasságra készülőknek.

A házasság hete alkalmából Vecsey Katalin református lelkészt kérdeztük. 

A hitélet felől közelítve mit jelent pontosan ez a szövetség, maga a házasság? Mi az esszenciája, lényege? 

Vecsey Katalin: A házasság a legkisebb, de ha jól működik, egyben az egyik legerősebb emberi közösség. Isten már a teremtéskor lerakta ennek a közösségnek az alapját. „Azután ezt monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.” /1Mózes 2, 18/. Isten a férfit és a nőt egymáshoz rendelte. A házasságnak a különlegességét az adja, hogy mindazon teremtésbeli adottságok ellenére, amiben a férfi és nő különböznek egymástól, mégis képesek együtt jól működni, egymás társai, kiegészítői, segítői, inspirálói lenni, mint amikor két puzzle darab egymáshoz illeszkedik. Amikor az egyházi szertartás által Isten áldását kérjük a polgári házasságkötésre, azzal kifejezésre juttatjuk, hogy ebben a szövetségben nem ketten, hanem hárman vagyunk benne. A harmadik fél Isten, akihez bizalommal fordulhatunk, és kérhetjük: fogja össze és tartsa egyben ezt az életre szóló szövetséget. „A hármas fonál nem szakad el egyhamar.” /Prédikátor könyve 4, 12/. 

A református házasságkötés megáldásakor a menyasszony és a vőlegény fogadalomtételének szövege majdnem ugyanaz, némi eltéréssel. Az egyik ilyen eltérés, hogy a vőlegény ezt ígéri a menyasszonynak: hűséges gondviselője leszek, a menyasszony a vőlegénynek pedig ezt: hűséges segítőtársa. Ez nem egy alá-fölérendeltségi viszonyt jelöl, hanem a teremtésbeli különbségből adódó ajándékokat és lehetőségeket, amelyeket a házasságban egymás javára fordíthatunk: a női gyengédséget és a férfiúi védelmező erőt, a női kreativitást és a férfiúi lényegretörést, a női leleményességet és a férfiúi gyakorlatiasságot. A házassági szövetség egymáshoz való ragaszkodást, hűséget jelent, nemcsak a jóban, hanem a nehézségekben, a problémák idején is. Ha ilyenkor nem elengedjük egymást, hanem még inkább összezárunk, erősödik és kipróbálttá lesz a házassági szövetség. 

Az idei Házasság hete mottója: „Beszélgessetek a házasságotokért!” Hogyan vélekedik a kommunikáció fontosságáról? Akár találunk erre utaló üzenetet a Bibliában?

Vecsey Katalin: Isten azzal az adottsággal teremtette meg az embert, és nem véletlenül, hogy a szavain keresztül tudjon kapcsolatot létesíteni Teremtőjével és embertársával egyaránt. Istenhez az imádságban megfogalmazott gondolataink által kapcsolódunk, az egymással való közösségünknek pedig az egyik legalapvetőbb és nélkülözhetetlen formája a beszéd. Nagyon fontos ügyelnünk a szavaink tartalmára, mert azok lehetnek építők, gyógyítók, motiválók, de lehetnek rombolók, bántók, visszavetők. 

Isten ajándéka, hogy beszélgethetünk egymással. S nemcsak akkor és azért kell beszélgetni, amikor baj van, vagy amikor logisztikázni kell, hanem a kapcsolatért magáért. Ha megszűnik a kommunikáció, az a kapcsolat halálához vezet. Ha nem kerül őszinte meg- és átbeszélésre mindaz, ami a házasságot, és azon belül a házastársakat érinti együtt és külön-külön is, ha szőnyeg alá söpörjük a családi problémákat, akkor az előbb-utóbb kikezdi a szövetséget, és bomlasztja a családi közösséget. A beszélgetés lehetővé teszi a bocsánatkérést, de a vágyaink, a feszültségeink, a minket ért naponkénti hatások megosztását is. Nagyon fontos, hogy a házasságban legyen idő, és a házastársakban legyen igény az egymás iránti érzések, gondolatok kifejezésére is. Ha van kommunikáció, az azt jelenti, hogy nem egymás mellett élünk a házasságban, hanem egymással. 

Mit tanácsolna a házasulandó jegyeseknek, milyen útravalóval indítaná el őket a házasság útján?

Vecsey Katalin: Tömören a következő idézettel, amit a gyakorlatban, jegyesoktatás alkalmával vagy házasságkötés megáldásakor, a házasulandók szívére szoktam helyezni:

„Szeretlek úgy, ahogy vagy.

Szeretlek, mert vagy.

Sőt: annak ellenére szeretlek, hogy olyan vagy, amilyen vagy.

Ez a jézusi szeretet.” /Gyökössy Endre ref. lelkipásztor/

A házassági szövetségben nem „én” és „te” van, hanem „mi” vagyunk. Közös az út, csakis együtt haladva lesz rajta áldás. Az együtt haladás egymás kölcsönös meghallgatását jelenti, egymásra való odafigyelést, belátásra jutást, van, hogy lemondást, áldozathozatalt és kompromisszumkészséget, és folyamatos kommunikációt!

Napjainkban egyre kevesebben házasodnak és sajnos egyre többen válnak el. Ön egyházi-akár eskető- személyként hogyan látja a házasság helyzetét, milyen tendenciákat vesz észre? 

Vecsey Katalin: Igen, ezeket a tendenciákat én is tapasztalom. Egyrészről az elköteleződéstől való félelmet, a házasság halogatását, hiába él együtt egy pár már sok éve, a házasságkötéstől mégis tartózkodnak, pedig férfi és nő szövetségének ez a rendezett kerete, és nemcsak egy papír. Másrészről gyakran tapasztalható a házassági szövetség felbontása anélkül, hogy a felek megpróbálták volna rendbe hozni, ami elromlott. Korunk fogyasztói szemlélete az emberi kapcsolatainkkal való bánásra is rávetül, ha valami nem működik, nem javítjuk, hanem kidobjuk. A házasság azonban nem egy használati tárgy vagy élvezeti cikk, hanem egy olyan Istentől rendelt közösség, amelyet folyamatosan ápolni kell, és amelyben a házasfelek egymást gazdagítóan kibontakozhatnak, családdá válhatnak. A válással óhatatlanul sérülnek mind a házastársak, mind a gyermekek, ha vannak. 

Nehézségek minden kapcsolatban, házasságban akadnak. Mit javasolna a nehéz időszakok átvészelésére, akár egy házasság megmentésére? 

Vecsey Katalin: Semmiképpen sem hátatfordítást, hanem egymás szemébe nézést. A dolgok feltárását, tisztázását. Nemcsak saját igazságok hangoztatását, hanem egymás meghallgatását. Számbevételét annak, hogy mit veszíthetnek, és mit dobnak el azzal, ha külön válnak az útjaik. Átgondolását annak, hogy miben kellene változniuk, és a házassági szövetségükben mit kellene újragondolniuk.  Felidézését annak, hogy az eddig megtett úton, milyen közös örömeik, sikereik, akadályokon való átjutásaik voltak. Szándékot a házassági szövetség megmaradására. S nem utolsó sorban bizalmat Isten felé, hogy mindazt az állapotot, amiben jelenleg vannak, és amiben a házasságuk jelenleg van, vigyék elé imádságban. Keressék Isten útmutatásával a kiutat! „Isten nagyobb a mi szívünknél és mindent tud.” (János 1. levele 3, 20) Ez igaz az egyes emberre és a házassági szövetségre is!